Sárréti Gergely: Poliszémia

Nyíregyháza, Pál Gyula Terem, 2023. május 5-20.

Szerző: Boros Lili

Bevezetőmben rögtön el is kezdem a művek elemzését. Elsőnek Poliszémia című tárlat talán leggrandiózusabb művét, a Spotot választottam. Ez a 3x2 darabból álló műegyüttes a képi ábrázolás, a tükrözés minden talányos jellegét magába sűríti. Domború és homorú felületeinek köszönhetően a tükrözött képben a valóság torzul.  Az egyes darabok additív alapszínű körlapokból állnak, melyek a falra erősítve a tükör, és ezen keresztül a kép, az ábrázolás jelentésmezőit aktivizálják. A zöld, piros és kék az additív színkeverés vagy színmodell, nem festékpigmentekből álló, hanem önálló fénnyel rendelkező RGB (red, blue, green) színtér alapszínei. A monitoron látott színek tehát e három színből adódnak össze, ezért is hívják összeadó színtérnek (ellentétben a kivonó színterekkel). A Spot darabjai az installálás jellegéből fakadóan, a falra akasztott, festett fa dobozok formájában a képtárgy, a táblakép jelleget erősítik, egyesítik a digitális, a high tech és absztrakt elemeket, a hagyományos táblakép-formát.

A kört és gömböt az isteni tökéletességet kifejező formának tartották (ahogyan Leon Battista Alberti ezt De re aedificatoria, 1443–52, című művében leírja). Hiszen a körív minden egyes pontja ugyanolyan távolságra van a középponttól. A szabályos geometriai formák transzcendenciához, valamilyen magasabb, a fizikai valóságon túlmutató szellemi tartalomhoz való kötése a 20. század eleji avantgárd tendenciákban, leginkább a szuprematizmusban lett jellemző. A tükör, tükröződő felület egyébként magának a képi ábrázolásnak a modellje a művészettörténetben és az önarcképek is szokásos eleme. A konvex tükör – például Parmigianino híres Önarckép konvex tükörben című alkotásában – az ábrázolás, és ezzel kapcsolatban a kép viszonylagosságára utal: az önarckép ugyanis reprezentáció és nem tudja, de nem is akarja visszaadni a valóságot, a másként mutatással a rejtett rétegeket szeretné feltárni. Sárréti az efféle megközelítést alkalmazza már a kortárs művészet nyelvén és aktualizálja az imént említett hagyományokat. Hasonló, de természetesen nem azonos elképzeléssel találkozunk Anish Kapoor rozsdamentes acélból készült tükör-objektjeiben, például az 1998-as Kettős tükörben (itt két homorú, kör alakú tükröződő felület helyzekedik egymással szemben a falon). A mű címadása tökéletesen illeszkedik a kiállítás címéhez, mert a „spot” jelenthet helyet, pontot, foltot, de konkretizál is úgy, hogy a mű gondolati nyitottságát, többértelműségét, poliszém jellegét helyezi előtérbe. Innen ered a tárlat címe is, a „poliszémia”: minden jelenthet mást is, attól függően, hogy honnan nézzük. Ebben az értelmezésben a mű a kiindulópont a jelentések megalkotásához úgy, hogy egyidejűleg önreferenciális, azaz, bár az alkotó szobroknak nevezi a Spot-műcsoportot, a kép-objektek az a tükrözésre mint az ábrázolás modelljére, egyszóval a reprezentáció mivoltára utalnak. A tükröződő felület alkalmazásával pedig mindig más kép látható attól függően, hogy ki, kik állnak előtte.

A konvex-konkáv tükröződő felületeken alapul az Ego/Mirror. A lentikuláris nyomatok (az idősebbek emlékeznek még a „kacsintós” pénztárcára) elvét alkalmazza, mely szerint a szemlélő mozgása során a kép megelevenedik, a mozgás illúzióját kelti. Az antik hatású keretbe helyezett homorú és domború tükördarabok itt azonban széttörik a látványt, a néző mozgása valóban megeleveníti a látványt, ugyanis saját mozgásának erősen módosított tükrözését látja. A képcímben jelzett „ego” rámutat az én-re, arra, amit nem választhatunk el a percepciótól, sőt, ahogyan ezt a művész hangsúlyozza, a keleti filozófiákban megjelenő ego a világ fizikai és metafizikai viszonyrendszerének, a külső és belső értelmezési hálójának kiindulópontját jelenti. Egyszerűen fogalmazva: a környező világ csakis az egyénen keresztül érzékelhető és így csakis annak viszonylatában létezik. Azaz: az ember látásában létezik a világ. A bejárathoz közel falra helyezett lentikuláris táblák feliratai is attól függően változnak, hogy honnan nézzük őket.

Az itt látható munkák egy része az érzékelés alapvető jellegzetességeit és jelenünkben a digitális képek térhódításával folyamatosan átalakuló vizuális percepciót állítja középpontba. Ennek talán a legegyértelműbb megjelenési formája az a fotósorozat, amely nem a római turistalátványosságokat tárja elénk, hanem azt, ahogyan azokat fotózzák. A fotók azt a viszonyt mutatják be, ami a remekművek, a Colosseum, Michelangelo Piétája, a Capitoliumi farkas, stb. és az okostelefon képernyője között feszül: olykor a mobilképre, olykor a művekre, épületekre fókuszál az alkotó, hogy „modell” és mobilfotója viszonyrendszerét láttassák. E sorozat legnyilvánvalóbban utal arra, hogy nem „közvetlenül látunk”, hanem látásunk elsődleges szűrője a gépek által generált kép.

Sárréti Gergely tehát intellektuális művészetet folytat, amely a képalkotás többszáz éves elméleti és filozófiai problémái köré rendeződik. Munkáival kapcsolatban akaratlanul is eszembe jut Jean Baudrillard, a nyolcvanas években oly’ nagy port kavaró és a Mátrix című fantasztikus mozifilmre is hatást gyakorló szimulákrum-elmélete, mely szerint amit valóságként érzékelünk, az tulajdonképpen nem is az. Így a művész sem a valóságot, hanem annak szimulákrumát ábrázolhatja. A kukucskálódobozok, melyekben interneten fellelt, anaglif, azaz két színt használó, 3D-érzetét keltő technikával készült erotikus képek láthatóak, egyrészt a peepshow-k intim betekintést adó, ugyanakkor nem valóságos elérést adó dobozait, másrészt a 19. században divatos sztereofotók nézőkészülékeit idézik meg. Az illúziókeltés, a hús-vér test, a szex elérhetetlenségét elfedő kortárs jelenség: a percepció problémája itt egy társadalmi jelenséggel került közvetlen kapcsolatba. Az említett Peeping Tom című projekthez szorosan kapcsolódik az anaglif technikából inspirálódó Evil. A pin-up girlök fotói az eléjük helyezett transzparens kék és vörös plexilapok által módosulnak: egyrészt színbeli kísérletezést mutatnak, másfelől pedig a kitettség, a feltárás és elérés kérdéseit nyitják meg, és azt, hogy a test reprezentációjából kikerül a valódi test.

A Kitsch a tömegmédia és a reklámvilág működésmódjával foglalkozik azz előzőektől eltérő formában. A matracokra helyezett, hímzett, „hangos” szív-tárgyakra rá lehet hajtani a fejet – itt nem kukucskálni, hanem hallgatózni kell. A könnyen megszerezhető, populáris, ámde silány, alacsony műfajok, ponyvaregények, pornóképek a betekintés, a voyuer, a kukkoló pozíciójának megteremtésére építenek, de mégis folytonos kívülrekesztést eredményeznek. Azt hiszem,  erre is utalnak Sárréti Gergely itt látható művei, a Peeping Tom, a Kitsch és az Evil.

Az első pillantásra elérő anyaghasználatú művek valójában igen szoros egységbe rendeződnek, míg ha egyidejűleg diverzívek is maradnak: a reprezentáció és percepció kérdéskörét járják körbe a vizualitás különböző eszközeivel. A műfaji és mediális sokszínűséget a megközelítésmódok különbözősége kívánja meg: így tudnak aktuálisak és kortársak lenni, azt gondolom, igen meggyőző módon.