„Színeim letagadhatatlanul nagybányaiak” – beszélgetés Sándor József Attila festőművésszel

2020.10.21. Képmás magazin  Jónás Ágnes

https://kepmas.hu/hu/szineim-letagadhatatlanul-nagybanyaiak-beszelgetes-sandor-jozsef-attila-festomuvesszel

Sándor József Attila festőművész közelebb hozza képei szemlélőihez a természetet, fényjátéka és színkeverési technikája szakralitással tölti meg alkotásait. Hivatását meghatározta a Nagybányai Művésztelep „öröksége”, és erőteljesen hatottak rá kínai és mongóliai kalandozásai is. De hogyan kerül olajfestékei mellé graffiti-spray? És milyen szerepet játszott életében a Retro Jeans? Utánajártunk.

Milyen emlékeket őriz a Nagybányai Művésztelepről, az ott töltött időszakról?
– Szatmárnémetiben jártam iskolába, de a családommal Nagybányán éltünk, a nyári vakációimat is ott töltöttem. Élveztem, hogy a nagybányai öregek, Balla József, Nagy Oszkár, Krizsánné Csikós Antónia mellett tudtam szabadban festeni. Balla József volt az utolsó, aki még a szabadiskolában tanult, mielőtt politikai nyomásra 1935-ben átalakították az intézményt. Oszkár bácsi pedig több mint negyven évig Nagybányán élt és alkotott, 1922-től mutatta be munkáit egyéni kiállításokon, többek között Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Temesváron. Csaknem öt évtizede foglalkozom festészettel, de határon túli származásom nyomai a mai napig ott vannak az alkotásaimon. Színeim – barna, sárga, vörös, zöld – letagadhatatlanul nagybányaiak.

Hogyan határozná meg saját festészeti stílusát?
– Ódzkodom attól, hogy kategorizáljam a stílusom. A plein-air, a szürrealizmus éppúgy jelen van munkáimban, mint a szakralitás, az egyházi témák.

A természet a képeimen a föld színeiben, annak számos árnyalatában megjelenik; a vörös a vér, a tűz szimbóluma, a sárga minél jobban világosodik, annál inkább a transzcendencia felé vezet.

Rendszerint meleg színekkel dolgozom, és bármely meglepő, a képeimen még a kék sem hideg, ennek titka a festékkeverésben rejlik. Nem csak ecsettel, palettakéssel és az ujjaimmal festek – igyekszem figyelni a mai trendeket és haladni a korral, örömmel fedezem fel a mai kor festékarzenálját, a falfirkák iránt például erőtejesen érdeklődöm, és előszeretettel használok a műveimhez graffiti-festékszórókat. Újabban sokat festek márványlapra, és egyre több szakrális témájú kép kerül ki a kezeim közül.

Kínai és mongóliai utazásai is erőteljesen hatottak a művészetére. Hogyan jutott el ezekbe az országokba, milyen élményeket hozott magával?
– Díszítőfestésből tartottam el a családomat, egy időben a Retro Jeans divatcég boltjainak voltam a díszítője. A Retro 2004-ben Mongóliába, pontosabban Ulánbátorba is terjeszkedni kezdett, ekkor utaztam ki. Abból a pénzből, amit Ulánbátorban kerestem, bejártam Pekinget, láttam sámánoltárokat és -öltözeteket, buddhista kolostorokat.

Kit tekint mesterének?
– Miklóssy Gábor erdélyi festőművész erőteljesen meghatározta a festészettel kapcsolatos gondolkodásomat és a világlátásomat. Először magántanítványa voltam, majd tanított engem a kolozsvári főiskolán is. Szellemiségét és tanításait a szívemben hordom. Megfertőzött a transzcendenshez vonzódásával, műtermében gyakran voltak spirituális szeánszok, amik rendkívüli módon érdekeltek és hatottak rám.

Munkáiban számos keresztény elem is feltűnik, például Hegy Oltár Asztal című sorozatában is.
– Ezeknek összekötő szava az áldozati. Áldozati hegy, áldozati oltár, áldozati asztal. Emellett a hal, az ostya, a kenyér és a kereszt is gyakran megjelennek a képeimen. A háromszögmotívum nemcsak az áldozati hegyet jelképezi – ez az egyik legősibb jel, az ókori kultúrákban az istenség, a filozófiában a bölcsesség jele. A keresztény ikonográfiában a Szentháromságra utal, de a hármas egység: test–szellem–lélek, az isteni harmónia jele is. Most készülök egy nagyszabású sorozatra, amelynek központi témája a hal, amely az ókeresztények titkos szimbóluma volt, jelképezi Jézus Krisztust, a feltámadt Krisztusban való hitet és valamiféleképp az egész közösséget, azokat, akik követik Krisztust. November 11-én nyílik egy különleges tárlat az Evangélikus Országos Múzeumban az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére, ahol majd az Oltár apoteózisa című képem lesz látható (bor, ostya, kehely szimbólumokkal).

A kiállításra százharminc alkotásból csupán huszonegyet válogattak be, büszkeséggel tölt el, hogy az enyém is köztük lehet.

Mindemellett nagyon foglalkoztat Mithrász isten is, a kultuszához köthető misztériumvallás és az ő szentélye, amely Fertőrákoson található. Mithrász két világ, a világosság és sötétség közt létezett, akárcsak Jézus, s az ő születésnapja is december 24-én van.

Mi van előbb, a téma vagy a technika?
– Mindig a téma. A technikát a témához választom. Az ismerőseim, a művészbarátaim, a galériák tulajdonosai jól tudják rólam, hogy olajfestékpárti vagyok. Vannak festészeti technikák és festékfajták, amiknél nincs lehetőség utómódosításra, mert tíz perc alatt csontkeményre száradnak a papíron – ilyen az akril- és az akvarell, míg az olajra harmadnap is bátram rá lehet festeni. Leonardo Da Vinci ezért is vihette magával mindenüvé a Mona Lisát és dolgozott rajta folyamatosan, dióolajjal.

Hogy képzeljük el önt munka közben? Szól halkan a zene, esetleg van valami különleges rítusa?
– Rítusaim nincsenek, de előszeretettel hallgatok alkotás közben klasszikus zenét, Mozartot, Bachot vagy Vivaldit, ugyanakkor a csend szerelmese is vagyok. Nagyon szeretek a földön festeni. Ezt a szokást még gyerekkoromból hoztam: tizenegy-tizenkét évesen még nem volt festőállványom, így hát a vásznamat nekidöntöttem egy bútornak (ami állvány gyanánt szolgált), és törökülésbe ültem. Így megszoktam, hogy kis távolságból lássak be nagy felületet. A Kondor Béla Közösségi Házban két évvel ezelőtt rendezett, 60 év címet viselő tárlatomra egy négy és fél méteres képet festettem, szintén a földön. A teljes művemmel én is csak ott, a tárlaton szembesültem, hiszen alkotás során három métert tudtam csak a műtermemben kiteríteni. Egyébként jellemző rám, hogy minden egyes kiállításra új képet készítek. Hiába állítottam ki egy képet Esztergomban, Hódmezővásárhelyre már nem küldöm el ugyanazt a képet, még akkor sem, ha hasonló témát várnak.

Ön szerint hogyan lehet megszerettetni a kortárs művészetet azokkal, akik még kissé gyanakodva néznek egy-egy mai műalkotásra?
– Azt tanácsolom azoknak, akik elmerészkednek egy kortárs művészeti tárlatra, hogy érkezzenek nyitott lélekkel és szívvel.

Hagyják, hogy a színek és formák hassanak, s ami a legfontosabb: ne próbáljanak meg mindig minden képbe belemagyarázni valamit!

Tegyék félre a félelmeiket, és hagyatkozzanak az érzéseikre, a megérzéseikre vagy magára az alkotóra, hiszen a festészet a láttatás művészete is, vagyis a művésznek a vászonról kell tudnia irányítani a befogadó lelkét és látását. Emlékszem, hogy egyszer az egyik nagynénémnek odaadtam egy festményemet, a Műterem címűt. Modellek és Leonardo da Vinci ceruzarajzának másolata is volt rajta. Nagynéném rémülten mondta: „Én ezt a képet nem értem! Most mit csináljak vele?!” „Semmit, csak nézzed!” – javasoltam neki. Pár hónap múlva annyira megszerette, hogy amikor azt mertem mondani, hogy most már elvinném egy kiállításra, megtiltotta. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy egy modern munkát fel kell fedezni, és kell hagyni érlelődni, mint a jó bort vagy egy irodalmi művet. A művészet mindenkire hat, előbb-utóbb mindenki ráérez az energiákra.